egyelőre most máshol blogozom. Semmi bajom a freebloggal, szimpatikus társaság, sajnálom itthagyni, de most egyszerűbbnek tűnik a blogspot-os dolog. Egyelőre még csak próbálgatom.

Erről nem is tudtam. Nem annyira jó, mint az eredeti, de nem rossz.


Vannak zenekarok, amikhez időnként vissza-visszatérek, tinédzserként összehozott a sors velük, megszoktam őket, majd később, mikor hasonló műfajú új bandák után kutattam, akkor tudatosan vagy tudat alatt ő hozzájuk mértem a zenéjüket.

Ilyen többek között a Bad Religion is.
Bár nem voltam régen nagyon nagy fan, valahogy úgy alakult, hogy volt BR pólóm, a logójuk volt rajta, a kereszténység jelképét, a keresztet ábrázolta egy tilos jelben. Már akkoriban is vonzódtam a provokációhoz, a polgárpukkasztó dolgokhoz, de aztán kezdett zavarni, hogy egyeseket sérthet, meg később megismertem keresztényeket is, akiknek tiszteletben tartottam a világnézetét, nem akartam, hogy rossz érzést váltson ki bennük a pólóm. Máig ez az egyetlen dolog, amit nem igazán szeretek a BR-ben.

A Graffin, Gurewitz szerzőpárost (ők a gitáros és az énekes) a punk Jagger/Richards-ának vagy Lennon/McCartney-jának tartom. Iszonyatosan jó dalszerzők, sajnos a stílus kötöttségei miatt soha nem tudtak igazán érvényesülni, sokaknak érthető okokból egyhangúnak tűnhet a zenéjük.
Engem jó érzéssel töltenek el a lemezeik. Megnyugtatnak.



Greg Graffin akusztikus verziója:


Megőrülök mikor meghallom újra meg újra ezeket az elcsépelt dalokat, olyanokat mint az I Just Call To Say I Love You, vagy többek között a Neoton, a Rapülők legnagyobb slágereit. Meg a bumerángos Bocskorék erőltetett felnevetéseit. Olyan mintha megállt volna az idő a 90-es években.

Kolléganőmék ezt szeretik hallgatni, és úgy, hogy jól hallható legyen. Azt mondják nekik mindegy mi szól, de valahogy mindig ide tekerik vissza, nem törődve azzal, hogy többször szóltam a Neo meg Juventus milyen káros hatással van közérzetemre. Nem egy munkahelyen történt már ugyanez, tipikus gesztus, hogy neki mindegy, de azért mégis csak ez legyen. Egyébként a rádiószerkesztők kiváló kereskedelmi érzékét is bizonyítja, remek üzletemberek, le a kalappal előttük. Nem ők a hibásak, bármennyire is indulatos vagyok, nem rájuk haragszom, egyszerűen ezekre a túljátszott zenékre van igazán igény, valószínűleg még mindig ezek a leghallgatottabb kereskedelmi rádiók.

Eddig nem zavart, ha munka közben háttérbe szól valami, sőt szerettem a háttérzajt, mostanra viszont már megutáltam az összes rádiót, legszívesebben a csöndet hallgatnám, már ott tartok, hogy bármilyen utcáról beszűrődő zaj, vagy fénymásoló zakatolás jól jön, mind1 csak elnyomja a rádiót.

Nevetséges, de most épp ez volt a legnagyobb problémám.


Ez egy egész jó délután volt.

Munka után összefutottam deák térnél a párommal. Egész jó kedvem volt, a szokásosnál valamivel jobb, kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy csavarogni, fogunk, este meg koncertre megyünk.

A Vörösmarty téren a szokásos kirakodó vásár volt, mindenféle lángon és kemencében sült gusztusos étel illata terjengett, amitől bármennyire jól vagyok lakva, mindig megéhezem. A szokásos árusok vannak most is, és persze többnyire minden irreális áron van. De úgysem vásárolni szerettünk volna, az egészből nekünk csak a hangulat kell, nagy ritkán eszünk csak ilyen helyen valamit, vásárolni pedig csak szökő évente egyszer szoktunk. Régebben rendszerint kenyérlángost ettünk kirakodó-vásárokon, később meg a szigeten, legutóbb pedig ezt az új fajta chips-es dolgot próbáltuk ki, nem jut eszembe a neve, de már több helyen láttam. A sült krumpli amúgy is az egyik gyengém, bármikor tudok enni, csak úgy magában is, mindenféle szósz nélkül, egyszerűen csak megsózva.

Délután 6-ra egy belvárosi lakásba mentünk, ahol Garlóczi Márton olvasott fel, a felolvasások között pedig Víg Mihály adott elő gitáron néhány dalt. A facebook-on találtam a rendezvényre, nem is nagyon hirdették máshol, tulajdonképp a nemrég bezárt Gödör klub szervezői tartanak összejövetelt itt, amíg nem találnak új helyszínt a klub feltámasztására. (mondták, hogy már meg is van az új épület, de ez még titok, meg, hogy tervbe van véve nyári fesztivál a Velencei tónál, a júniusi Orczy kertes fesztivált pedig már el is kezdték hirdetni).
Szóval, amíg nincs új helyszín, addig a Ferenc körút környékén jönnek össze egy lakásban, zártkörűnek tűnik a jellege miatt, de tulajdonképp bárki bejöhet, akit érdekel a műsor. Kapucsengős beengedés után egy viszonylag nagy cserépkályhás szobába jutottunk, egy kanapéra telepedtünk le, volt fotel is, meg néhány szék és babzsák-szerűség. Nem volt semmi személyes tárgy, nem tűnt úgy, hogy valaki lakna itt, semmilyen kultúrára utaló dizájnt nem fedeztem fel, teljesen hétköznapi, puritán szoba volt. Egy kissé olyan érzést keltett az összejövetel, mintha valami titkos 70-es évekbeli világnézeti klubba jöttünk volna. Szeretem az ilyesmit, hangulatos volt. Az előadók köré B.D. Ági gyertyákat rakott, az egyik házigazda pedig ropit, kekszet tett le az asztalra, olyan érzést keltve ezzel, hogy szívesen látják az ittlévőket (ott voltak egyébként közönségként a volt Gödör-vezetők, valamint Vető János, Bárdos D. Ági, Menyhárt Jenő, Bródy János, Király Tamás...).
Nem kötnek le a felolvasások, nem járok ilyesmire, Garlóczi Márton egy hasonló felolvasó-délutánján viszont már voltam egyszer, egy-két novellaszerű története már ismerős volt onnan. Miska szomorkásabb dalokat adott elő, volt Balaton, Trabant és Dixi-től is játszott, úgy 6-7 dal lehetett összesen.

Aztán sétálgattunk, beszélgettünk a deák tér környékén, ittunk egy kávét. Nagyon jó volt az idő, se hideg se meleg, kint ültek az emberek az éttermek, kávézók előtt elhelyezett székeken. Szólt a zene mindenfelől, egyrészt majdnem minden sarkon utcazenészek játszottak, másrészt a kávézókból kiszűrődtek popdalok, például Adele-től a Set Fire To The Rain, ami eltalált akkor, még ha csak néhány másodperc erejéig is.
Közben egyszerűen csak örültem, hogy van valakim és itt lehetek vele.
Kinéztünk a Duna-partra is, az éjszakai lánchidas panorámát nem tudom megunni. Mostanság jobban értékelem a várost, egyre több olyan helyet, szobrot fedezek fel magamnak, ami mellett már rengetegszer elsétáltam, de soha nem vettem igazán szemügyre. Jobb pillanataimban egyre inkább képes vagyok turista-szemmel gyönyörködni a városban, egyre jobban megértem a hozzánk visszajáró külföldieket.
Ahogy elhaladtunk a szálloda oldalán, fültanúi voltunk ahogy egy luxus-prosti ajánlgatja magát egy külföldi vénembernek.

Pont akkor értünk a Hunniába, amikor kezdődött a Vodku-s srácok Cseh Tamás estje. A kis kocsma tele volt, de szerencsére miután szereztünk székeket, pont a színpad előtt sikerült leülnünk, szinte a legjobb helyre. Nagyon jól dolgozták át a Cseh-Bereményi dalokat, a gitár mellett volt hegedű és nagybőgő is, szépen, tisztán szólt, minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat. És élveztük, dúdoltuk is a slágereket, megittam három sört, ellazultam, szinte már kezdtem volna kurva jól érezni magam, amikor a vége felé két elbaszott fiatal előrejött a színpadhoz közel, beálltak pont mögénk, hogy pofázzanak valamiről, ami nem is lenne baj, de természetesen úgy beszélgettek, hogy túlkiabálják a zenét. Már épp szólni akartam, hogy egy kicsit halkabban, ha lehet, de rájöttem, hogy fölösleges, mert mögöttük is ugyanúgy kiabálnak, és akkor ők zavarnának. Kábé 5 percig bírtam ezt az állapotot, már túlzottan felhúztam magam addigra. Baszódjanak meg! Már nem ért annyit az egész, hogy ottmaradjak, meg már úgyis 2 órája ott voltunk. Negyed tizenkettő után indultunk, még épp elértük az utolsó metrókat, így legalább megspóroltuk a taxipénzt. Hazafelé még duzzogtam, eluralkodott rajtam az emberundor. Dühömben elhatároztam, hogy többet be nem teszem a lábam a Hunniába. Sőt, kocsmába sem! A végén már soha többé nem akartam koncertre menni egyáltalán. Azon gondolkodtam, hogy akkor hol kapcsolódjak ki, ha már moziba se, és koncertre se megyek. Így fel tud húzni, egy-két fasz. Otthon aztán hála az égnek ismét jól éreztük magunkat...
Újranéztem nemrég az Edmond-ot, amit még a m1-en csíptem el véletlenül egy este, már nem is emlékszem mikor. Mostanában annyi közepes filmet néztem, hogy ez mindenképp kiemelkedőnek mondható közülük.

Hogy miért áll 6.2-n az imdb-n, nem értem, engem másodszorra is lekötött. Drámához képest kimondottan tempós, és meglehetősen tömör, nincsenek benne üresjáratok, nem nyújtják el.

Kissé hasonlít az alapötlet az Összeomlásra (ami talán a legjobb Michael Douglas film), de azért mégis teljes más kerekedik ki belőle: egy hétköznapi fickó megunja a rutinszerű városi életét, betelik nála a pohár, egy nap otthagyja feleségét és a züllött éjszakai világban próbálja megtalálni lelki békéjét.

William H. Macey tökéletes választás az elidegenedett polgár szerepére, mintha rá írták volna a karaktert. (a Boogie Nights óta nagyon bírom őt)

Nem mondom, vannak azért hibái is az Edmond-nak, a fukarkodás a Peep Show-ban például erőltetettnek hat, de túlnyomórészt kimondottan elgondolkodtató párbeszédek vannak benne.
És még annyi, hogy szerintem éjszak érdemes nézni.


alakulnak a nyári koncertek.

A tavalyi kiváló Bryan Ferry és Erasure koncertek után egy újabb banda idézi meg a 80-as éveket: a Duran Duran. Néhány éve láttam őket, nagyon jó hangulatú koncert volt, szívesen átélném még egyszer. Az utóbbi albumaikkal nem robbantottak ugyan akkorát, mint a régiek, de tisztességes, vállalható poplemezek azok is.
A The Man Who Stole A Leopard volt a legutóbbi dal, amit hallgattam tőlük a

Két nappal a Duran után Sopronban lép föl az Iggy & The Stooges, ami részemről kihagyhatatlan. Remélem nem csak a Raw Power album lesz a repertoár, de ha jobban belegondolok annyira azt se bánnám. Kár, hogy nem közelebb lesz Budapesthez, meg, hogy fesztivál, de ez van.

(Iggy előtt pár nappal Magyarországtól nem messze lép fel Lou Reed, de az az időpont majdnem biztos, hogy nem jó nekem.)

Ősszel lesz Dead Can Dance is, őket kevésbé ismerem, de nagyon érdekelnének élőben. Csak a jegyek ne lennének olyan drágák! Ráadásul csak ülőhelyre lehet jegyet venni...

Szigetről egyedül a The Stone Roses mozgat, jó lenne élőben látni azt a barom Ian Brown-t. Meg persze a Korn-t is megnézném újra, meg még biztos bejelentenek pár húzós nevet, de valahogy miattuk nem érzek igazán késztetést, hogy elmenjek egy fesztiválra. Majd meglátom.

Állítólag szervezés alatt van júniusra egy Erópa Kiadó és Balaton koncert. Jó lenne őket újra szabadtéren látni!



Mark Lanegan-ről, az egykori Screaming Trees frontemberéről azt olvastam egyszer, hogy Kurt Cobain kedvenc énekhangja volt (vagy valami ilyesmi). Bár a grunge közel áll hozzám, de valahogy a Screaming Trees-ért nem tudtam túlzottan lelkesedni, pedig egy lemezüket (Dust) meg is vettem eredetiben. Nem rossz, nem rossz, nem tudok belekötni, de valami hiányzott belőle. Egy daluk jött be csak igazán, a Witness miatt többször is beraktam a cd-t, de azóta leginkább csak porosodik a polcon, vagy mostanra már valamelyik dobozban pihen, amelyekbe a ritkábban használt korongokat pakoltam el helyhiány miatt.

A Mark Lanegan szólókat kevésbé ismerem, tulajdonképp legutóbbi duettlemezeken kívül csak az elektronikával is kísérletező Bubblegum-ot hallgattam, aminek néhány számában P.J. Harvey-val duettezik az egykori frontember.

Ez az új, blues-os hangulatú dal ígéretesnek tűnik, ha nem is átütő elsőre, egy albumhallgatást minimum megérdemel a Blues Funeral. A zaklatott dobgép és a blues hatás miatt egyébként a The Kills ugrott be elsőként róla.


Már december kijött az új Sacha Baron Cohen film előzetese, hozzám csak kábé egy hete jutott el.
Múlt évben 3 nagy diktátor is meghalt, úgyhogy épp megfelelő az idő egy kis politikai inkorrektséghez.




Új hülyeségem (hülyeségünk), hogy szeretünk elaludni Columbo-ra. Valamikor már egyből az elején elalszok, még a gyilkosságot sem bírom megvárni, van, hogy 4-5 darabban nézek meg egy epizódot. Eddig még mindig bevált, komolyan mondom jobb, mint egy nyugtató. Ahogy a jól ismert narrátor bemondja a "bemutatjuk a columbo című..." szöveget, már el is fog a bágyadtság (jó azt azért hozzáteszem, hogy eleve fáradtan fekszünk neki általában). Gondolom a kiszámíthatósága vagy a fiatalkori emlékek miatt van. Nem tudom. Mindenesetre jól esik rá elaludni.


Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem "

/Franklin D. Roosevelt/


(hévégén megnéztük a Kétely című filmet, abban figyeltem föl rá)
A Kaláka zenekar kiválóan zenésítette meg ezt a verset. Tavaly nagyon sokat hallgattam.



Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalízisben.

Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. július-augusztus



Végül is (jobb híján!) ez lett a tavalyi év filmje nálam. Nagyon-nagyon kevés nekem való vígjáték készül mostanság, de ez igazán korrekt lett. Eléggé hasonlít a stílusa az In Bruges-ra, összességében talán még jobban is tetszett annál, Brendan Gleeson-nek pedig igazán dukált már egy főszerep.

Egy magának való, morgós, öreg ír zsaruról szól, akire nem igazán jellemző politikai korrektség.

"Ír vagyok. A rasszizmus része a kultúrámnak".
(ez mennyire jellemző ránk, magyarokra is!)



A tavalyi évről nem írtam évértékelőt, best-of listákat, pedig ezelőtt általában élvezettel ültem neki, hogy összeírjak egy listát. Most nehezemre esett volna, sőt nem is sikerült volna teljesen őszintén összeállítani. Nem az év volt gyenge, egyszerűen a fiatalos érdeklődésemmel szemben egyre erősebben dominál a nosztalgia. Önmagában a nosztalgiát rühellem, nem volt jobb régen semmi, csak más volt, de valahogy egyre jobban élvezem a régi kedvenceket, meg jobban szeretem mélyen beleásni magam olyan előadókba, amik megtetszenek. Így egyre kevesebb teret kapnak nálam az újdonságoknak, csak bizonyos mennyiséget fogadok be. Nem olyan mohó zenei kultúrszomjam, mint régen, meg amúgy is, valahol mindennél meg kell húzni egy vonalat. Azért abba természetesen belehülyülnék, ha nem ismerhetnék meg új dolgokat.


Körülbelül ezek szóltak legtöbbet nálam tavaly(plusz még, amik nem jutnak eszembe):

nem sorrend!

Lana Del Rey - Video Games /mindig beleborsódzik a hátam, mikor meghallom /

Jovanotti - Tutto L'amore Che Ho /a feleségem hívta föl rá a figyelmemet, nagyon jó a dallama, teljen romantikus hangulatba hoz mindig/

Dr.Dre feat. Eminem & Skylar Grey - I Need A Doctor

KoRn - Get Up!

Ladytron - White Elephant

Austra - Lose It /volt még pár gyöngyszem a lemezen, ez volt az amivel megtetszett/

Duran Duran(feat Kelis) - The Man Who Stole A Leopard

Eddie Vedder - Can't Keep

Stereo Mc's - Boy

Lykke Li - I Follow Rivers

The Kills - The Last Goodbye


A hazai pálya elég karcsú lett:

Bérczesi Róbert - Minden csak komédia /Ajtay Andor feldolgozás/

Bajdázó - Lekapcsolom a villanyt a fejemben /A quart-on összeállították az a év magyar dalait, ez volt az összeállítás tetején, egyből megtetszett a szövege. Csak annyi hibája van szerintem, hogy túl hosszúra nyújtották/

Pluto - Mások könnyei
/úgy jobban tetszene a szöveg, hogy: mások könnyei sokkal, gyorsabban száradnak fel


ALbumot keveset hallgattam 2011-ben, eredetiben pedig csak a Moby Dick újdonságát vettem meg, az elég korrekt lett, hozták a megszokott színvonalat. Ezen kívül csak régi lemezekért adtam pénzt.


november körül elszállt a blogom, elvesztek a bejegyzéseim, úgyhogy szüneteltettem egy kicsit a blogot. Nem jó érzés, ha elszáll valami, főleg, ha sok időt szöszmötölt vele az ember, de szerencsére csak néhány hónapról van szó. Engem nem is igazán zavart, hisz előbb-utóbb végérvényesen elszáll minden, amit ide bepötyögök, ennek mindig is a tudatában voltam.

Vissza lehetett volna hozni az írásaim, google reader-el azt hiszem, pár percig tököltem is vele, de nem jártam sikerrel. Sosem volt türelmem a technikai dolgok-hoz, főleg, ha magam miatt kellett bíbelődni ilyesmivel.

Gondolkodtam azon is, hogy máshol folytatom, felmerült a tumblr, meg több híres blogszolgáltató, ki is próbálgattam néhányat, de túl kényelmes vagyok, maradok a freeblog-nál egyelőre. Ráadásul van néhány dolog, amiket kimondottan csak azért mentettem ide bejegyzésként, hogy ne feledkezzem meg róluk.

Aztán jött egy-két magánéleti dolog is, meg pár kupac munkahelyi papírhalom, sok-sok kényszerű monitorbambulás, szombati egész napos tanfolyamon ülés... amik elvették a kedvem, attól, hogy a szabadidőmben leüljek a gép elé.

De most vettünk egy normálisabb laptopot...
magyar filmszatíra

rendező: Bacsó Péter
forgatókönyvíró: Bacsó Péter, Ujhelyi János
szereplők: Kállai Ferenc, Őze Lajos



Még mindig jókat tudtam rajta neveti. Nagyon régen láttam, most már sokkal jobban értettem poénokat, mostanra már "ideológiailag is elég képzett vagyok" hozzá.:).
Most tűnt fel, hogy Őze Lajos a legjobb klasszikus magyar filmek (Az ötödik pecsét, Megáll az idő) mindegyikében kapott egy-egy jelentős szerepet.


Virág Árpád: Gogolák elvtársnő, egy pillanatra! Ez egy új szoknya magán, igaz?
Gogolák elvtársnő: Új, Virág elvtárs.
Virág Árpád: Kurta. Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!